Showing posts with label Kezdetek. Show all posts
Showing posts with label Kezdetek. Show all posts
10 October 2009
Miért is? III. Befejező rész
Az út valóban nagyon rögös volt a vizumig, de annak örülök hogy legalább megvan végre.
Nem akarom én úgy elhúzni ezt a storyt, mintha a Szabó Család lenne - titkon persze remélem, hogy lesz annyira sikres. Merjünk nagyot álmodni, nem igaz?
Visszatérve a vizumhoz.
A papirok nagy része már megvolt, Andrásnak még egy IELTS vizsga volt hártra meg a szakma elfogadtatás.
Na, a nagyon okos bevándorlási ügynök azt mondta, hogy ne erőlködjünk a IEAust-al (Engineers Australia) legyen inkább Quality Assurance Manager az Anrdás, annak fogadtassa el magát VETASSESS-el (Vocational Education Training and Assessment Services) mert az sokkal gyorsabb. András persze belement, mert az okos bevandolási ügynök azt mondta, ha megvan a permanent vizum akkor mar ennek a szakma elfogadtatásnak nincs jelentősége majd akkor minden gond nélkül lehet Ő még villamos mérnök. Na persze ...., ezt mára tudjuk, hogy nem igy műkődik. András beadta a papirokat, amiket minden gond nélkül valóban nagyon rövid idő alatt el is fogadtak. Következő lépés az angol vizsga, ez is simán ment egy rövidebb felkészülés után. Beadtuk a papirokat a Bevándorlási Hivatalnak, mert közben meglett a cég nominálása is. Addigra már szép kis summát költöttünk az egész vizum ügyintézésre, mert az ügynök gyenge pontja a matek volt. Minden alkalommal más és más összegeket mondott, mindent felszámolt, még talán azt is, hogy mennyi levegőt szivtunk be az irodájában. Mindig emlékeztetni kellett a szerződésben foglaltakra. Azért kedves XY nem ebben állapodtunk meg, nem ez van a szerződésben stb. Erre mindig az volt válasz, hogy "Gyerekek nyugi, minden rendben lesz .....". Én közben elmentem melózni az Olasz Club-ba mint chef, ez azért is volt jó, mert én voltam a tanuló vizumnál a main applicant szóval én tudtam full time-ban dolgozni az iskolai szünetben. A vendéglátásban a karácsonyi időszakban nagy a hajtás, András üzeme viszont bezárt két hétre.
Pár hónap múlva elkezdhettük intézni az orvosi papirokat, minden rendben is ment egészen addig amig nem találkoztunk az orvossal. Ekkor már karácsony előtt álltunk és nagyon reméltük, hogy karácsonyi ajándéknak megkapjuk a vizumot. A lényeg az, hogy elmentünk az orvoshoz. Én a Regivel együtt mentem be, mig a két fiú egy másik orvoshoz. Először a Regit vizsgálták meg, én emelgettem fel-le a vizsgáló asztalról és közben nagyon izgultam, hogy minden rendben menjen. Mire rám került a sor, addigra már felment a vérnyomásom, ami a dokinát kiütötte a biztositékot és nem irta alá a papiromat csak a Regiét. Kérdeztem hogy mi a baj? Azt mondja: magas a vérnyomásom. Mondom neki, ideges vagyok meg most tornáztatott meg, persze hogy felment a vérnyomásom. De nem hatottam meg. Megkérdeztem tőle, hogy a szemfenék vizsgálatnál látott-e valami nyomot, ami a magas vérnyomásra utal? Azt nem, de most éppen magas - szoval ennyi, mehetek a háziorvoshoz kivizsgálásra majd utána talán aláirja a papiromat. Erre már baromira mérges voltam és furdalt a bűntudat, hogy miattam nem lesz meg a vizum Karácsonyra. Kivágtattam a rendelőből, Andrásék addigra már kint voltak. Nem is mondtam nekik semmit, csak lerohantam elszivni egy cigit, mert azt hittem, hogy felrobbanok a méregtől, meg aztán már nagyon sirhatnékom volt.
Mikor lenyugodtam visszamentem hozzájuk és elmeséltem hogy csak a Regi papirját irták alá (akkor Ő majdnem 5 éves volt). De kiderült, hogy Andrásnak és az Andrisnak szintén el kell mennie kardiológushoz, mert gond van az András vérnyomásával és az Andrisnak szivzöreje van. Na most hogyan keritsünk szakorvost néhány nappal Karácsony elött? Ilyenkor már minden szakorvos szabadságon van legalább január közepéig. Végülis András talált egy helyet, ahol megnézték őket január első hetében - ez volt a legelső elérhető időpont - én meg elmentem a háziorvoshoz. Az orvos megmérte a vérnyomásomat és jót nevetett azon, hogy nekem magas a vérnyomásom. Mert persze Ő teljesen normálisnak itélte, és csak vérvételre küldött el. Kaptam egy nagy kannát is, hogy 24 órán keresztül abba gyüjtsem a vizeletet. Pár nap múlva megvolt az eredmény - persze hogy nincs kronikus magas vérnyomásom és nem kell gyógyszeres kezelést kapnom.
Mindezek a vizsgálatok előre nem tervezett extra költséget jelentettek. Az külön sokk volt, amikor a kardiológus megmondta mennyibe fog kerülni az Andrásék vizsgálata. Még szerencse, hogy épp iskolai szünet volt és full time-ban dolgoztam, de igy is elment egy heti fizetésem a cécóra.
András közben felhagyott a só fogyasztásával, ami a gyógyszerekkel együtt annyira lecsökkentette a vérnyomását, hogy abba kellett hagynia a gyógyszert. A kardiológus is happy volt és egyetértett a gyógyszeres kezelés felfüggesztésével.
Andrisról tudtuk, hogy szivzöreje van. Még Magyrországon jártunk is vele orvoshoz, de szépen lassan kezdte elnőni és szerencsére nem volt annyira aggasztó, hogy rendszeres orvosi ellenőrzést igényelt volna. Ezt az itteni kardiológus is megerősitette, szerinte is alig észlelhető a zörej. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a Reginek is szivzöreje volt, kb. annyira súlyos, mint az Andrisé.
Január közepére megvolt az orvosi papir, amit személyesen vittem be a Bevándorlási Hivatalba. Február első napjaiban meg is jött a válasz, a Grant Letter - megvan a vizum.
Mivel tanuló vizummal voltunk itt, a permanent vizumra a kérelmünk offshore beadvány volt, ezért a vizumot is külföldön pecsételik majd be. Gyorsan repülő jegyeket keriteni Új-Zélandra, mert oda a magyaroknak nem kell vizum és közel is van. Egy utazási irodában dolgozó magyar lány talált is nekünk jegyeket még arra a hétre. Öt napot kellett kint töltenünk, ezért pénteken indultunk, hogy a hétvége is beleessen és hétfőn mehetünk is az aucklandi követségre bepecsételtetni a vizumot, szerdán meg jöhetünk haza. Persze, hétfő helyett kedd lett a bepecsételés napja, de akkor az már nem számitott. A Reginek nagyon emlékezetes volt az ötödik születésnapja mert az Aucklandben töltöttük.
Mikor meglett végre a vizum, akkora ürességet éreztünk - hosszú hónapok óta nem volt mit csinálni, elértük a célunkat. Ennyi volt. Most már ugyanazok a jogok illettek meg, mint bármelyik más ausztrált. Vége volt a 20 órás munka limitnek, nem kellett fizetni az orvosért. Az Andris iskolájáért sem kellett többé fizetni. Szóval jóra fordult minden, én mégis szomorú voltam. Valahogy túléltük azt az időszakot és persze hamarosan találtunk más intéz valót.
Hát nagyjából igy lett meg a vizumunk. Igy váltunk diákból állandó lakossá. Nem ijedtünk meg a nehézségektől, sőt ezek vittek előre minket. Soha nem adtuk fel a reményt. Igy visszagondolva, persze már megszépültek az emlékek, de voltak nagyon kilátástalan pillanatok is. Nem hiszem, hogy még egyszer lenne erőm végigcsinálni. Nekünk sem volt könnyű, de ahogy követem az újabb és újabb bevándorlási hireket, aki most akarja a tanuló vizumot állandóra átváltani, annak még nálunk is sokkal nagyobb türelemre és kitartásra lesz szüksége. Szóval kössétek fel a gatyátokat - mi szurkolunk.
bejegyezte: Tünde
belekontárkodott: András
08 October 2009
Miért is ? II.
Két napja ott hagytam abba, hogy mégis András után lett meg a vizum. De ahhoz, hogy a történet kerek legyen vissza kell menni egy kicsit az időben.
Mikor megérkeztünk néhány hónapig nem volt munkánk. Nekem azért mert nem beszéltem a nyelvet, meg ott voltak a gyerekek is. De aztán egy januári napon kaptam egy jó kis takaritói állást. Nem volt nagy szám, heti 15 óra part time-ba. Két emelet volt az enyém egy irodaházban. Monoton munka volt, de mivel állandóan azon az emeleten voltam, lehetett ügyeskedni. Egyik nap végig töröltem a port mindenhol, a másik nap valami másra került sor, igy aztán elég jól rendbe lehetett tartani az emeleteimet. Délután 5 körül kezdtem és kb. 3 óra alatt végeztem.Nem volt ez egy rossz meló.
András viszont nem talált munkát, mert napközben iskolábn volt, délutánra ha én elmentem akkor a gyerekekre valakinek vigyázni kellett. Ez eléggé letörte szegényt, mert azért az mégsem járja, hogy Ő lenne a családfentartó aztán mégis neki kell futkosni a gyerekek után. Egy nap eszébe jutott, hogy azért Ő tudna villanyt szerelni, nosza fel kell kutatni, hogy hogyan tudna licence-et szerezni. Mert azt mondanom sem kell, hogy itt mindenhez kell licence, főleg a villanyszereléshez. Megtalálta a neten, hogy hova kell menni érdeklődni. Regi és Andris oviban meg suliban voltak, igy gyorsan összekaptuk magungat és bementünk a City-be, hogy kideritsük hogyan lehet András villanyszerelő. Szépen beálltunk a sorba, aztán az officer elé jutottunk. András elmondta, hogy miről akar tajékozódni, a hölgy valakinek telefonált, Andrástól meg egy kis türelmet kért.
Egyszer csak nyilik az egyik ajtó, kijön egy férfi és jó alaposan megnézi az Andrást, aztán tovább ment. Mikor visszafelé jött akkor is jól megnézte az én páromat és visszament az irodába. Pár perc múlva kijön, odamegy az Andráshoz és elkezdenek beszélgetni, én már addigra nem birtam a feszültséget és kimentem elszivni egy cigit.
Mire visszajövök Andrásék már nagyon közvetlenül társalogtak. Aztán a férfi előkapta a telefonját és felhivott valakit. Halljuk ám, hogy azt mondja a telefonba, hogy itt van vele egy magyar barátja, aki villamosmérnők és éppen munkát keres. Teljes volt a döbbenetünk, hiszen ha 10 perce ismertük a férfit. De Andrásnak lett munkája, ami nagyon boldoggá tette.
Kiokoskodtuk, hogy akkor most átcseréljük a vizumot, és én megyek el tanulni angolt és az András igy tud napközben dolgozni délután Ő van a gyerekekel, igy én is el tudok menni dolgozni.
Néhány hónap után jön haza az András és nagy örömmel újságolja, hogy a főnöke szeretne segiteni neki a vizum megszerzésében. Akkor hallottunk először az ENS (Employer Nomination Sponsore) vizumról. Beszéltünk a bevándorlási ügynökünkkel, hogy ebben az esetben mi is a teendő.
Minden mozgásba lendült, mert addigra nekem is elfogadták a magyarországi végzettségemet, igy már ha törik ha szakad de valahogy csak meglesz a vizum. De persze akkor még nem tudtuk, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
De hát már megint itt a vacsoraidő, és a kis család éhes. Érzekeny búcsút veszek tőletek, de ha érdekel a többi részlet is, akkor gyertek vissza, mert folytatni fogom. Legközelebb a rögös útról lesz szó, ami a vizumunkhoz vezetett.
Tünde
Mikor megérkeztünk néhány hónapig nem volt munkánk. Nekem azért mert nem beszéltem a nyelvet, meg ott voltak a gyerekek is. De aztán egy januári napon kaptam egy jó kis takaritói állást. Nem volt nagy szám, heti 15 óra part time-ba. Két emelet volt az enyém egy irodaházban. Monoton munka volt, de mivel állandóan azon az emeleten voltam, lehetett ügyeskedni. Egyik nap végig töröltem a port mindenhol, a másik nap valami másra került sor, igy aztán elég jól rendbe lehetett tartani az emeleteimet. Délután 5 körül kezdtem és kb. 3 óra alatt végeztem.Nem volt ez egy rossz meló.
András viszont nem talált munkát, mert napközben iskolábn volt, délutánra ha én elmentem akkor a gyerekekre valakinek vigyázni kellett. Ez eléggé letörte szegényt, mert azért az mégsem járja, hogy Ő lenne a családfentartó aztán mégis neki kell futkosni a gyerekek után. Egy nap eszébe jutott, hogy azért Ő tudna villanyt szerelni, nosza fel kell kutatni, hogy hogyan tudna licence-et szerezni. Mert azt mondanom sem kell, hogy itt mindenhez kell licence, főleg a villanyszereléshez. Megtalálta a neten, hogy hova kell menni érdeklődni. Regi és Andris oviban meg suliban voltak, igy gyorsan összekaptuk magungat és bementünk a City-be, hogy kideritsük hogyan lehet András villanyszerelő. Szépen beálltunk a sorba, aztán az officer elé jutottunk. András elmondta, hogy miről akar tajékozódni, a hölgy valakinek telefonált, Andrástól meg egy kis türelmet kért.
Egyszer csak nyilik az egyik ajtó, kijön egy férfi és jó alaposan megnézi az Andrást, aztán tovább ment. Mikor visszafelé jött akkor is jól megnézte az én páromat és visszament az irodába. Pár perc múlva kijön, odamegy az Andráshoz és elkezdenek beszélgetni, én már addigra nem birtam a feszültséget és kimentem elszivni egy cigit.
Mire visszajövök Andrásék már nagyon közvetlenül társalogtak. Aztán a férfi előkapta a telefonját és felhivott valakit. Halljuk ám, hogy azt mondja a telefonba, hogy itt van vele egy magyar barátja, aki villamosmérnők és éppen munkát keres. Teljes volt a döbbenetünk, hiszen ha 10 perce ismertük a férfit. De Andrásnak lett munkája, ami nagyon boldoggá tette.
Kiokoskodtuk, hogy akkor most átcseréljük a vizumot, és én megyek el tanulni angolt és az András igy tud napközben dolgozni délután Ő van a gyerekekel, igy én is el tudok menni dolgozni.
Néhány hónap után jön haza az András és nagy örömmel újságolja, hogy a főnöke szeretne segiteni neki a vizum megszerzésében. Akkor hallottunk először az ENS (Employer Nomination Sponsore) vizumról. Beszéltünk a bevándorlási ügynökünkkel, hogy ebben az esetben mi is a teendő.
Minden mozgásba lendült, mert addigra nekem is elfogadták a magyarországi végzettségemet, igy már ha törik ha szakad de valahogy csak meglesz a vizum. De persze akkor még nem tudtuk, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
De hát már megint itt a vacsoraidő, és a kis család éhes. Érzekeny búcsút veszek tőletek, de ha érdekel a többi részlet is, akkor gyertek vissza, mert folytatni fogom. Legközelebb a rögös útról lesz szó, ami a vizumunkhoz vezetett.
Tünde
06 October 2009
Miért is?
Ma napközben elgondolkoztam azon, hogy pontosan mit is irhatnék Hella kérdésére.
Mikor eljöttünk egészen világos volt, hogy miért hagyjuk el azt az országot, ahol eddig éltünk. Aztán az évek során lassan feledésbe is merült az eredeti ok.
Mikor elkezdtünk foglalkozni a gondolattal, András már elég magas poziciót töltött be egy energia kereskedő cégnél, és tudtuk, hogy annál magasabbra már nem tud feljutni anélkül, hogy valakinek ne lenne a "csókosa" ha értitek, hogy mire gondolok. András pedig nem olyan ember, aki azért akar előrébb jutni, mert haverja ennek vagy annak, szereti ha azért ismerik el, mert valóban jól csinálja a munkáját. Aztán láttuk, hogy az ország szekere nem nagyon fog felfelé indulni, és szerettünk volna a gyerekeinknek biztos jövőt biztositani. Ami a magyaroszági körülmények között nem könnyű. Le a kalappal azok előtt, akik még rendületlenül próbálkoznak szinten maradni. Mi bevallom nem vagyunk olyanok, akik bármi áron, csak és kizárólak Magyarországon képzelik el a jövőt. Andrásnak a folyamatos hajtástól egészségügyi problémái voltak, bevallom nem akartam fiatalon megözvegyülni. Nagyjából talán ennyi lenne, ami eszembe jutott.
De miért pont Ausztrália? Kérdezhetnétek.
Szóval eldöntöttük, hogy elmegyünk. Mindenképpen angol nyelvi környezetbe akartunk élni, hiszen András beszélt angolul. USA-ba nagyon nehéz bejutni ergó kilőve. Kanada szintén olyan ország ahova nem könnyű kivándorolni és ott hideg is van. Nálam kizáró ok volt a hideg és a tél. Sajnos nekem téli depresszióm volt (van?), nekem minden tél maga volt a gyötrelem. Szóval csak tél ne legyen!
Anglia pont ezért már szóba sem került. Aztán eszünkbe jutott Ausztália.
András már az egyetem elvégzése után ki akart jönni, de akkor én még nem akartam eljönni Magyaroszágról. Utána meg jöttek a gyerekek és szépen megfeledkeztünk Ausztráliáról.
Ha már megvolt a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy hogyan is tudunk ide kijutni. Beszéltem a Bertók Zolival, aki nem tanácsolta, hogy ide vándoroljunk ki mert András akkor már 36 éves volt, pontokat veszit meg ilyesmi. De ha már a fejünkbe vettük, akkor nem akadunk meg ilyen kis problémán, kerstünk további lehetőségeket. Igy került szóba a tanuló vizum, aztán ha már itt vagyunk biztos lesz valami megoldás. Ami volt spórolt pénzünk erre a nagy kalandra áldoztuk. A kigondolástól a megérkezésig kb.10 hónap telt el. Otthon ami papirt lehetett leforditattuk, amilyen igazolásokat csak lehetett beszereztük, mert mi a permanent vizumra készültünk. 2004 október 11-én megérkeztünk 4 bőrőndel és a két gyerekkel. Nagyon nehéz volt a bucsúzás a szülőktől, barátoktól, rokonoktól. Az én szüleim boldogan adták áldásukat a kitelepülési ötletünkre, mert tudták, hogy jól döntünk, nekik is fontos volt, hogy az unokáik jobb körülmények között nőhetnek fel.
A megérkezés utáni időszak nagyon olyan volt, mint egy nyaralás. Aztán persze gyorsan kerestünk egy bevándorlási ügynököt, hogy lássuk, hogy akkor milyen lehetőségeink vannak. Nem nagyon akarom részletezni, de persze az az elgondolás elbukott, hogy András után legyen meg a permanent vizum. Semmi különös oka nem volt, csak anyagi. Mivel én szakács végzetséget szereztem ez sokkal egyszerűbbnek látszott és gyorsabbnak is. Persze az is számitott, hogy én fiatlabb vagyok Andrásnál , néhány év is sokat nyom a lattba a pontok számolgatásánál. Aztán milyen érdekes, mégis az András után lett meg a vizum. De ez már legyen egy újabb történet.
Most visszatérek a főzőkanálhoz, mert lassan vacsora idő van és még összekéne dobnom egy Napoli szószt.
Tünde
04 October 2009
Visszatekintés
Az elején igértem, hogy irok a kezedtekről, de aztán ez valahogy elmaradt. Most pótolni szeretném az elmaradásomat. Ime egy kis visszatekintés.
Mikor kijöttünk én ugye nem beszéltem angolul, András rögtön bedobott a mélyvizbe. Mivel minden iskolás korú gyereknek kötelező iskolába járni én lehettem az, aki iskolát és óvódát keres a gyerekeknek. Akik tanuló vizummal jönnek Ausztráliába, mindez igen nagy anyagi megterhelés; 2004-2005 között a tandij állami iskolába kb 4600 AUD volt egy evre, mara ez talan a duplája lehet (általános iskoláról beszélek, közép iskola ennél több). Andris 9 éves volt akkor, a Regi közel négy. Beköltöztünk Spring Hillbe, én pedig elővettem a szótárat kiirtam a szerintem szügséges szavakat aztán átballagtam a velünk szembeni iskolába. Az új tanitási év január 26-a után kezdődik minden évben, hiába voltunk már itt 3 hónapja az Andris még nem beszélt semmit angolul. Megkérdezték az iskolában, hogy hol lakunk. Ez fontos, mert ha az iskola körzetében lakunk, akkor fel kell venni a gyereket ha van hely ha nincs! Ezzel nem is volt baj, hiszen az utca túloldala hozzájuk tartozik. Megkérdezték, hogy a gyerek beszél-e angolul, mondtam, hogy sajnos nem tud. Erre csóválták a fejüket, hogy akkor sajnos nem tudnak segiteni, mert nekik arra nincs kapacitásuk, hogy egy angolul nem beszélő gyerekel külön foglalkozanak. De megadták egy másik iskola cimét, ahol nagyon jó az angol nyelvi program és atküldtek oda. Ma már tudom, hogy akkor csak le akartak passzolni, mert nem volt kedvük velünk foglalkozni. Ugyanis minden iskolában, ahol olyan gyerek tanul aki nem beszél angolul kijár egy ESL tanár, ezek a tanárok általában nem állandó tagjai a tantestületnek. ESL azt jelenti English Second Language vagyis az angol nem az anyanyelvük. No, az új cimmel a zsebemben és persze a kis papirkámmal elmentem a másik iskolába. Nagyon meghatott, hogy a sok makogásom ellenére megértették, hogy mit akarok és persze nagy szeretettel várták a gyereket az első napon. Ami nekem új volt, hogy itt kötelező az iskolánként változó egyenruha és nem kellett füzetet venni, mert azt az iskola adja.
Annyira aggódtam az Andris miatt, hiszen nem beszélte a nyelvet, tudtam én, hogy ügyes gyerek meg minden...., de azért csak féltettem. Most megkérdeztem az Andrist, hogy hogyan emlékszik vissza az első napjára az iskolába. Az Ő szavait tolmácsolom.
"Nagyon nehéz és fura volt az első nap. Nem értettem semmit. Kérdésekre csak igennel vagy nemmel válaszoltam, volt olyan, hogy ugyanarra a kérdésre ellentétes választ adtam. Csak ültem és néztem."
Én pedig otthon aggódtam, hogy hogyan fogja a gyerek elmondani, hogyha éhes vagy szomjas vagy WC-re kell mennie.
A tanárnője azt mondta, hogy adjak neki hat hónapot és folyékonyan megtanitja az Andrist angolul. Persze neki lett igaza, mert kb. fél év múlva már szinte tökéletesen beszélt és irt angolul.
A Regit sikerült egy közeli óvódába beiratni, heti két napra. Az ovi is nagyon furcsa volt nekem. Vinni kellett a kis elemorzsiát és ezek mellé még elég borsos árat is fizettünk (kb. 59 AUD/nap), hozzáteszem még szerencsénk is volt, mert rögtön felvették a Regit. Itt nem szokatlan a két éves várakozási időszak, mert kevés a hely. Persze a Regi is zéró nyelvutádas ment oviba. Megdöbbentően gyorsan tanult, az óvónők pedig nagyon kedvesek voltak. Percek alatt a Regi lett az egyik kedvenc, mindenki nagyon szerette őt. Mivel a Regi akkor még aktivan cumizott az volt az első szó, amit megtanult (dummy). A cumiját mindig keresni kellett, mert mindig csak lerakta valahova aztán meg nem találta, de anélkül nem tudott elaludni. Volt ugyan egy pótcumi is de azt nem szerette annyira.
Az ovikban nagyon szines programokat szerveznek a gyereknek minden nap. Rengeteget rajzoltak, festettek, év végén pedig hozták haza a tömött mappákban a rengeteg képet. Ez volt az Andriséknál is, nagy figyelmet forditanak a vizuális oktatásra és próbálják a gyerekek figyelmét megnyerni és lekötni. Számomra megdöbbentő volt, hogy milyen lazán veszik a házi feladat fogalmát. Ez az, amit nem visznek túlzásba. Legalábbis az elemiben nem adnak a gyereknek több oldalnyi leckét, a feladatok zömét az iskolában oldják meg - otthonra tényleg csak egy kis ismételni való marad. Az Andrisnak a mai napig kevés a leckéje, pedig már közép iskolába jár. Ami még nagyon érdekes volt számomra, hogy nyolcadik osztályban az Andrisnak vannak szabadon választott tantárgyai az öt kötelező mellett. Idegen nyelvnek pedig a japánt választotta, de nem csak a nyelvet tanitották neki, hanem a kultúrát is. Ez nekem merőben új volt.
Az első iskola Fortitude Valleyben:
Tünde
Én még emlékszem az első napokra, amikor kimentünk a gyerekekkel egy közeli játszótérre, ahol egy kis Aussie kölyök nagyon szívesen játszott volna az Andrissal. Csakhogy akkor ő még nem keztde el a sulit, így egy szót sem tudott angolul - nem mert közeledni a masik sráchoz. Az itteni gyerekek egyébként amúgy nagyon közvetlenek, és persze a felnőttek is sokkal nyitottabbak mint otthon. Sokat költöznek, ha a szülők munkahelye változik, odébbáll a család egy másik városba. Így aztán az új helyen nagyon hamar beilleszkednek a közösségbe.
Én még emlékszem a kis falusi iskolámra, az összes akkori pajtásomra, akikkel 8 évet végigéltem az akkori kis életemből - ma is ugyanaz a szoros kötődés van közöttünk, mint ami a 8 év során kialakult.
Amikor Regi eljutott az általalános iskolába - mindössze 1 év óvóda után -, tökéletes ausztrál akcentussal beszélt, a tanárnője azt nyilatkozta, hogy neki már az angol az első nyelve. Ez így is van, sokszor keresgéli a magyar szavakat, minket kérdez, ha beszél a mamáékkal és valamit csak angolul tud. Emlékszem, egyszer mesét olvastam nekik magyarul, és megdöbbentem, mert nem tudták mi az a kályha! És akkor még olyan 'speciális' szavakról mint pl a sámli nem is beszéltem. Vagy fél órát tartott nekik körbeírni hogy milyen is az, de nem tudom ha ma kérdezném emlékeznének-e rá megint.
Tündi, hála (szerintem) a biztos német tudásának, nagyon gyorsan felkapta az angolt, és még ma is gyorsabban reagál mint én, aki iskolában tanultam azt. Kb 3-4 hónap nyelvsuli után (figyelem, abszolut nulláról indult!) középfokú szinten végzett. Ezt add össze! Ha viszont a nyelvtanról van szó, abban én vagyok az erősebb, erre jó volt az iskolai rendszer. Ezért is tart nekem időbe, amíg nyelvtanilag helyesen összerakok egy mondatot, ő meg csak úgy odavágja.
Visszatérve az iskolára, az első suli Fortitude Valley-ben volt, egy picike, mint a regi falusi iskolákban összevont 1-4 és 5-7 osztályokkal - bar időközben az is kiderült hogy ez egyike a legregebbieknek itt Brisbane-ben. A hagyomány az egy dolog, a lehetőségek meg egy másik. A mostani, Upper Mount Gravatt SS jóval nagyobb (mintegy 450 diák jár oda) és sokkal több szakkör, lehetőség áll a gyerekek rendelkezésére. A magam részéről emellet szavazok.
Regi különben a legnagyobb az egész osztályban, megelőzi az összes fiút is, és reggelente amint megérkezik, mint a tyúkanyót rajongják körül a kisebb nagyobb gyerekek. Szerelme itt is van, csakúgy mint eddig minden óvódában - iskolában volt. Ez már legalább az ötödik. Már látom, nagy gondjaim lesznek még majd vele, ha egyszer 'eladósorba' kerül. Nem árt, ha folytatom az Aikido tanulmányozását, hogy majdan el tudjam hajtani a túl szemtelen legyeskedőket körüle :-) .
András
Mikor kijöttünk én ugye nem beszéltem angolul, András rögtön bedobott a mélyvizbe. Mivel minden iskolás korú gyereknek kötelező iskolába járni én lehettem az, aki iskolát és óvódát keres a gyerekeknek. Akik tanuló vizummal jönnek Ausztráliába, mindez igen nagy anyagi megterhelés; 2004-2005 között a tandij állami iskolába kb 4600 AUD volt egy evre, mara ez talan a duplája lehet (általános iskoláról beszélek, közép iskola ennél több). Andris 9 éves volt akkor, a Regi közel négy. Beköltöztünk Spring Hillbe, én pedig elővettem a szótárat kiirtam a szerintem szügséges szavakat aztán átballagtam a velünk szembeni iskolába. Az új tanitási év január 26-a után kezdődik minden évben, hiába voltunk már itt 3 hónapja az Andris még nem beszélt semmit angolul. Megkérdezték az iskolában, hogy hol lakunk. Ez fontos, mert ha az iskola körzetében lakunk, akkor fel kell venni a gyereket ha van hely ha nincs! Ezzel nem is volt baj, hiszen az utca túloldala hozzájuk tartozik. Megkérdezték, hogy a gyerek beszél-e angolul, mondtam, hogy sajnos nem tud. Erre csóválták a fejüket, hogy akkor sajnos nem tudnak segiteni, mert nekik arra nincs kapacitásuk, hogy egy angolul nem beszélő gyerekel külön foglalkozanak. De megadták egy másik iskola cimét, ahol nagyon jó az angol nyelvi program és atküldtek oda. Ma már tudom, hogy akkor csak le akartak passzolni, mert nem volt kedvük velünk foglalkozni. Ugyanis minden iskolában, ahol olyan gyerek tanul aki nem beszél angolul kijár egy ESL tanár, ezek a tanárok általában nem állandó tagjai a tantestületnek. ESL azt jelenti English Second Language vagyis az angol nem az anyanyelvük. No, az új cimmel a zsebemben és persze a kis papirkámmal elmentem a másik iskolába. Nagyon meghatott, hogy a sok makogásom ellenére megértették, hogy mit akarok és persze nagy szeretettel várták a gyereket az első napon. Ami nekem új volt, hogy itt kötelező az iskolánként változó egyenruha és nem kellett füzetet venni, mert azt az iskola adja.
Annyira aggódtam az Andris miatt, hiszen nem beszélte a nyelvet, tudtam én, hogy ügyes gyerek meg minden...., de azért csak féltettem. Most megkérdeztem az Andrist, hogy hogyan emlékszik vissza az első napjára az iskolába. Az Ő szavait tolmácsolom.
"Nagyon nehéz és fura volt az első nap. Nem értettem semmit. Kérdésekre csak igennel vagy nemmel válaszoltam, volt olyan, hogy ugyanarra a kérdésre ellentétes választ adtam. Csak ültem és néztem."
Én pedig otthon aggódtam, hogy hogyan fogja a gyerek elmondani, hogyha éhes vagy szomjas vagy WC-re kell mennie.
A tanárnője azt mondta, hogy adjak neki hat hónapot és folyékonyan megtanitja az Andrist angolul. Persze neki lett igaza, mert kb. fél év múlva már szinte tökéletesen beszélt és irt angolul.
A Regit sikerült egy közeli óvódába beiratni, heti két napra. Az ovi is nagyon furcsa volt nekem. Vinni kellett a kis elemorzsiát és ezek mellé még elég borsos árat is fizettünk (kb. 59 AUD/nap), hozzáteszem még szerencsénk is volt, mert rögtön felvették a Regit. Itt nem szokatlan a két éves várakozási időszak, mert kevés a hely. Persze a Regi is zéró nyelvutádas ment oviba. Megdöbbentően gyorsan tanult, az óvónők pedig nagyon kedvesek voltak. Percek alatt a Regi lett az egyik kedvenc, mindenki nagyon szerette őt. Mivel a Regi akkor még aktivan cumizott az volt az első szó, amit megtanult (dummy). A cumiját mindig keresni kellett, mert mindig csak lerakta valahova aztán meg nem találta, de anélkül nem tudott elaludni. Volt ugyan egy pótcumi is de azt nem szerette annyira.
Az ovikban nagyon szines programokat szerveznek a gyereknek minden nap. Rengeteget rajzoltak, festettek, év végén pedig hozták haza a tömött mappákban a rengeteg képet. Ez volt az Andriséknál is, nagy figyelmet forditanak a vizuális oktatásra és próbálják a gyerekek figyelmét megnyerni és lekötni. Számomra megdöbbentő volt, hogy milyen lazán veszik a házi feladat fogalmát. Ez az, amit nem visznek túlzásba. Legalábbis az elemiben nem adnak a gyereknek több oldalnyi leckét, a feladatok zömét az iskolában oldják meg - otthonra tényleg csak egy kis ismételni való marad. Az Andrisnak a mai napig kevés a leckéje, pedig már közép iskolába jár. Ami még nagyon érdekes volt számomra, hogy nyolcadik osztályban az Andrisnak vannak szabadon választott tantárgyai az öt kötelező mellett. Idegen nyelvnek pedig a japánt választotta, de nem csak a nyelvet tanitották neki, hanem a kultúrát is. Ez nekem merőben új volt.
Az első iskola Fortitude Valleyben:
Én még emlékszem az első napokra, amikor kimentünk a gyerekekkel egy közeli játszótérre, ahol egy kis Aussie kölyök nagyon szívesen játszott volna az Andrissal. Csakhogy akkor ő még nem keztde el a sulit, így egy szót sem tudott angolul - nem mert közeledni a masik sráchoz. Az itteni gyerekek egyébként amúgy nagyon közvetlenek, és persze a felnőttek is sokkal nyitottabbak mint otthon. Sokat költöznek, ha a szülők munkahelye változik, odébbáll a család egy másik városba. Így aztán az új helyen nagyon hamar beilleszkednek a közösségbe.
Én még emlékszem a kis falusi iskolámra, az összes akkori pajtásomra, akikkel 8 évet végigéltem az akkori kis életemből - ma is ugyanaz a szoros kötődés van közöttünk, mint ami a 8 év során kialakult.
Amikor Regi eljutott az általalános iskolába - mindössze 1 év óvóda után -, tökéletes ausztrál akcentussal beszélt, a tanárnője azt nyilatkozta, hogy neki már az angol az első nyelve. Ez így is van, sokszor keresgéli a magyar szavakat, minket kérdez, ha beszél a mamáékkal és valamit csak angolul tud. Emlékszem, egyszer mesét olvastam nekik magyarul, és megdöbbentem, mert nem tudták mi az a kályha! És akkor még olyan 'speciális' szavakról mint pl a sámli nem is beszéltem. Vagy fél órát tartott nekik körbeírni hogy milyen is az, de nem tudom ha ma kérdezném emlékeznének-e rá megint.
Tündi, hála (szerintem) a biztos német tudásának, nagyon gyorsan felkapta az angolt, és még ma is gyorsabban reagál mint én, aki iskolában tanultam azt. Kb 3-4 hónap nyelvsuli után (figyelem, abszolut nulláról indult!) középfokú szinten végzett. Ezt add össze! Ha viszont a nyelvtanról van szó, abban én vagyok az erősebb, erre jó volt az iskolai rendszer. Ezért is tart nekem időbe, amíg nyelvtanilag helyesen összerakok egy mondatot, ő meg csak úgy odavágja.
Visszatérve az iskolára, az első suli Fortitude Valley-ben volt, egy picike, mint a regi falusi iskolákban összevont 1-4 és 5-7 osztályokkal - bar időközben az is kiderült hogy ez egyike a legregebbieknek itt Brisbane-ben. A hagyomány az egy dolog, a lehetőségek meg egy másik. A mostani, Upper Mount Gravatt SS jóval nagyobb (mintegy 450 diák jár oda) és sokkal több szakkör, lehetőség áll a gyerekek rendelkezésére. A magam részéről emellet szavazok.
Regi különben a legnagyobb az egész osztályban, megelőzi az összes fiút is, és reggelente amint megérkezik, mint a tyúkanyót rajongják körül a kisebb nagyobb gyerekek. Szerelme itt is van, csakúgy mint eddig minden óvódában - iskolában volt. Ez már legalább az ötödik. Már látom, nagy gondjaim lesznek még majd vele, ha egyszer 'eladósorba' kerül. Nem árt, ha folytatom az Aikido tanulmányozását, hogy majdan el tudjam hajtani a túl szemtelen legyeskedőket körüle :-) .
András
07 September 2009
András után, szabadon.
Az elején szeretném elmondani, hogy én még zsenge leánykoromban sem irtam naplót. Nem is ismerem igazán a naplóirás szabályait (ha egyáltalán vannak ilyen szabályok), ezért elnézést is kérek. Olvasom mások blogjait és enyhén irigykedek, hogy azok az emberek hogyan tudnak ilyen szépen összeszedetten irni.
Persze már az elejen kifogott rajtam a technika ördöge, mert sehol sem találom a hosszú i-t. Nagyon elszoktam az ékezetes irastol.
Mielött leültem irni, megprobáltam visszagondolni, hogy hogyan is kezdödött a mi életün itt az Óperenciás tengeren túl. Évek múlásával halványulnak az emlékek, de arra a napra nagyon emlékszem, amikor leszállt velünk a gép.
Mielött elindultunk volna nagyon sok információt gyüjtöttünk Au-ról. Én kis csacska azt hittem, hogy aztán én most már mindent tudok. A kutyafülét! Megérkezni maga volt a gyönyör. Az elején olyan volt, mint egy nyaralás, figyelni is kellett, hogy mire és mennyit költünk. Első dolgunk volt, hogy vettünk egy térképet, hogy nagyjábol képben legyünk. Minden nagy és messze volt a mi kis Magyarországon megszokott arányainkhoz képest. Ma már a magyaroszági dolgok lennének kicsik.
Lakást szerezni maga volt a lehetetlenség. Két gyerekkel a pénztárcánknak megfelelőt szinte kizárt. Megérkezünk két gyerekkel, zéró ausztrál múlttal, munka nélkül, refeneciák nélkül. Nem is sorolom tovább! A végén András már nélkülünk ment el lakás nézőbe. Igy aztán nehezen sikerült kivennie egy queenslandert (fa ház). Szuper, akkor most már csak be kell költözni. De nincs semmink, nosza futás bevásárlni a Big W-ba. (Majd irok az itteni áruházakrol is).
Nem felejtem el az első éjszakát sem. Nem is tudom mikor aludtam utoljára levegős matracon, de nem tegnap volt. Havonta kaptunk egy újat, mert a régi folyton leengedett. Nem nagyon szerettem azt az időszakot. Három hónap után elköltöztünk egy másik lakásba, ami már komfortos volt, és megvettük az első ágyunkat. Aztán jöttek az újabb nehézségek. Azt ugye nem emlitettem, hogy én nem beszéltem angolul, amikor megérkeztünk. Nekem kellett elintézni a gyerekek iskoláját, óvodáját. De ezt a storyt legközelebb mesélem el. Addig is álljon itt egy riport, amit velem keszitett egy magyarországi rádiós csatorna.
Lányos zavaromban egy pár hibát ejtettem (I.VH a II. VH helyett, telet kevertem a nyáral). Nézzétek el nekem, ez volt életem első riportja, igérem a századiknál már flottul fog menni.
Tünde
Rádiós riport: http://myfreefilehosting.com/f/05cc3de2c4_18.61MB
Persze már az elejen kifogott rajtam a technika ördöge, mert sehol sem találom a hosszú i-t. Nagyon elszoktam az ékezetes irastol.
Mielött leültem irni, megprobáltam visszagondolni, hogy hogyan is kezdödött a mi életün itt az Óperenciás tengeren túl. Évek múlásával halványulnak az emlékek, de arra a napra nagyon emlékszem, amikor leszállt velünk a gép.
Mielött elindultunk volna nagyon sok információt gyüjtöttünk Au-ról. Én kis csacska azt hittem, hogy aztán én most már mindent tudok. A kutyafülét! Megérkezni maga volt a gyönyör. Az elején olyan volt, mint egy nyaralás, figyelni is kellett, hogy mire és mennyit költünk. Első dolgunk volt, hogy vettünk egy térképet, hogy nagyjábol képben legyünk. Minden nagy és messze volt a mi kis Magyarországon megszokott arányainkhoz képest. Ma már a magyaroszági dolgok lennének kicsik.
Lakást szerezni maga volt a lehetetlenség. Két gyerekkel a pénztárcánknak megfelelőt szinte kizárt. Megérkezünk két gyerekkel, zéró ausztrál múlttal, munka nélkül, refeneciák nélkül. Nem is sorolom tovább! A végén András már nélkülünk ment el lakás nézőbe. Igy aztán nehezen sikerült kivennie egy queenslandert (fa ház). Szuper, akkor most már csak be kell költözni. De nincs semmink, nosza futás bevásárlni a Big W-ba. (Majd irok az itteni áruházakrol is).
Nem felejtem el az első éjszakát sem. Nem is tudom mikor aludtam utoljára levegős matracon, de nem tegnap volt. Havonta kaptunk egy újat, mert a régi folyton leengedett. Nem nagyon szerettem azt az időszakot. Három hónap után elköltöztünk egy másik lakásba, ami már komfortos volt, és megvettük az első ágyunkat. Aztán jöttek az újabb nehézségek. Azt ugye nem emlitettem, hogy én nem beszéltem angolul, amikor megérkeztünk. Nekem kellett elintézni a gyerekek iskoláját, óvodáját. De ezt a storyt legközelebb mesélem el. Addig is álljon itt egy riport, amit velem keszitett egy magyarországi rádiós csatorna.
Lányos zavaromban egy pár hibát ejtettem (I.VH a II. VH helyett, telet kevertem a nyáral). Nézzétek el nekem, ez volt életem első riportja, igérem a századiknál már flottul fog menni.
Tünde
Rádiós riport: http://myfreefilehosting.com/f/05cc3de2c4_18.61MB
Subscribe to:
Posts (Atom)





