Talán csak érintőlegesen emlitettem, hogy miért hagytuk el Magyarországot. Úgy gondoltam, nem kell megmagyaráznom senkinek, hogy miért döntünk igy vagy úgy. Illetve nem tartozik senkire. Ezt gondoltam én, de mások nagyon is úgy gondolják, hogy a mi döntésünk az nem lehet magánügy.
Nem bántam meg soha, hogy ilyen messzire jöttem, még akkor sem ha hátrahagytam a szüleimet, akiknek egyetlen gyermeke vagyok. Mivel 18 éves korom óta egyedül lakom és élek, nem is próbáltak meg vissztartani. Nem azért éltem egyedül mert nem szerettem a szüleimet vagy rossz lenne a kapcsolatunk. Soha nem akartak korlátozni, nem erőltették rám az akaratukat, meghagyták a szabadságomat de tudtam, hogy mindig számithatok rájuk. Ezért a mai napig hálás vagyok nekik. Tudom, hogy nem volt nekik könnyű igy dönteni, de nekem nagyon sokat segitettek. Soha nem kellett agódniuk, hogy alkoholista, drogos vagy éppen prosti lenne belőlem. A másik legfontosabb, hogy biztak saját magukban, hogy jól neveltek és mindent elmondtak, amire nekem szükségem lehet ahhoz, hogy elkezdhessem az önálló életemet.
Ezzel az útravalóval indultam el és ez segitett abban, hogy bármilyen körülmények között is feltaláljam magam. Ezért volt, hogy itt nagyon hamar beilleszkedtem, megtalálam a helyemet. Mikor elhatároztuk magunkat, az a cél vezérelt, hogy a gyerekeinknek jobb körülményeket tudjuk biztositani, jobb esélyekkel induljanak el az életben. Sajnálom, hogy ezt kell irnom, de Magyrországon ezt nem kaphatták volna meg. Ezt a szüleim is tudják, és ezért nem is korlátoztak minket a döntésünkben. Nem akartuk, hogy a szüleinktől kelljen segitséget kérni, ha egy számlát ki kell fizetni. Ők már fizettek eleget, amig gyerekek voltunk, most nekünk kéne segiteni nekik. Ezért eljöttünk ide, ahol megbecsülik a munkát és támogatják ha valaki képezni akarja magát, lehetőséget adnak, hogy bebizonyitsd, hogy mire vagy képes. Az emberek pedig elsősorban gyermekeikkel és a családdal törődnek és nem szapulják a másikat.
Szomorúan olvasom az interneten, hogy Magyarországon egy-egy cikkhez milyen commenteket irnak, hogy az emberekből süt a gyülölet és a negativ megnyilvánulás. Szeretném kihagsúlyozni, hogy AKINEK NEM INGE NE VEGYE MAGÁRA. Én nem tudom az országot megváltoztatni, én nem tudok munkahelyeket teremteni és még sorolhatnám, de meg tudom változtatni a saját életem. Ezt tettem azzal, hogy ide eljöttem és elhoztam a gyerekeimet is. Igy ők már ezt az életvitelt és gondolkodást szokják meg.
Most lehet hivatkozni a nagyszülőkre. Lehet hogy önző voltam, hogy elszakitottam az unokáikat tőlük, de én úgy gondolom, hogy az az önzés ha saját érdekeinket mások érdekei elé helyezzük. Biztos vagyok benne, hogy sem András, sem az én szüleim nem lennének önzőek, mert ők annyira intelligensek, hogy ez meg sem fordulna igy a fejükben. Miért emlitem hát az önzést? Mert volt, aki azt mondta egyszer, hogy mi önzőek vagyunk, amiért ilyen messzire eljövünk és nem gondolunk arra hogy ezzel fájdalmat okozunk másoknak. Hát kérdem én: az nem önzés, ha azért maradok egy olyan országban ahol anyagi gondok várnak a családomra csak azért, hogy a szüleim közelében legyek? Én a gyerekeim sorsát tartom szem előtt, minden más csak utána jön. Nekem ezt tanitották, ez volt az útravaló.
A szüleim sem önmagukra gondoltak elsősorban, amikor elengedtek 18 évesen egy másik országa - biztak bennem és magukban. Az lett volna az önzés, ha maguk mellé kötnek és óvnak mindentől. Az lenne a fájdalmas, ha gondot okozna, hogy nem tudom a gyerekeimnek megvenni az ételt vagy a ruhát. Itt ez nem fenyeget. Nem mondom hogy milliomosok vagyunk, de mindenesetre jobb körülmények között élünk, mint Magyarországon sokan.
Én nem bántam meg, hogy akkor igy döntöttünk. Ugyan amióta eljöttünk Magyországról még nem mentünk vissza látogatóba. De hetente felhivjuk András szüleit, igy a gyerekek beszélnek a nagyszülőkkel. Az én szüleimmel szinte napi kapcsolatban vagyok, mert nekik van otthon internet. Ha otthon maradunk, sem lehetne szorosabb a kapcsolat. Az egyik unokatestrvérem Dublinban él, a másik Londonban - velük sem lehetne szorosabb a kapcsolat, mint most. A nagynénémmel is ugyanúgy tartom a kapcsolatot, mint előtte és még a nagymamámmal is tudok néha beszélni. A technológia leröviditi a távolságot és megkönnyiti a kapcsolattartást. Persze mondhatják a folyton akadékoskodók, de hát ez nem ugyanaz, mintha megölelhetnéd a másikat stb. Nekik azt üzenem, hogy ha igazán szeretsz valakit, nem is kell hogy folyton ölelgesd, a szeretet az érződik. A szeretetet ki lehet fejezni szavakban és gesztusokban. Engem sem ölelget már a 15 éves fiam, de ettől én még tudom hogy nagyon szeret, mert érzem. Valószinűleg az én szüleim is igy vannak ezzel. Nem kell nekem folyton ölelgeti Őket hogy tudják,
mennyire szeretem Őket és mennyire hálás vagyok nekik mindenért, amit kaptam tőlük. Felnőttem, saját családom van és már nem a szüleim a legfontosabbak az életemben. Ez szerintem igy normális. Az én fiam is felnő, családja és gyerekei lesznek akik mindennél fontosabbak lesznek számára. Én ezért soha sem fogok megharagudni, mert ez az élet rendje. Én nem várom el tőlük, hogy engem gondozzanak ápoljanak ha majd öreg leszek. Ezt majd én megoldom, vannak itt nagyon szuper helyek, ahol idős emberek élnek. Én annak örülök ha látom a gyerekeim és unokáim boldogok, ez mindennél többet ér a számomra.
Ez most csak úgy kikivánkozott belőlem, már régen szerettem volna ez ügyben tiszta vizet önteni a pohárba.
Tünde
No comments:
Post a Comment